Articol pseudo literar despre criminalul Reiner scris de Sylvester Lajos
Grupul de interese :Târgu Secuiesc - 1989 - Criminalul Reiner Anton

Egy keverék ember

Reiner Antal Háromszéken, Esztelnek felső fertályában lakik. Ötvenegy éves, ősz hajú, robusztus alkatú és jó alakú férfiember, családi állapotát tekintve egyedülálló, volt felesége, lánya és fia elhagyták. Áttelepedtek Magyarországra. Egyedülálló az életpályája is. A Tatros-parti Templomfalván született — ma Slãnic Moldovához tartozik, valamikor Szalánc, Szallanc, innen a történelmi patinájú magyar családnév, a Szalánczy, tulajdonképpen szláv eredetü, a vidéken található sólelőhelyekre utal —, szóval, Reiner Tóni ezzel a Moldvában idegen hangzású névvel érkezett húsz évvel ezelőtt Háromszékre. Nagyapja német ajkú ember volt, az első világháborúban rekedt mesteremberként Slãnic Moldován, nagyanyja, Eger Ilona szalánci csángó asszony. Az ő korában még zömében csángók lakták a völgyet, valamennyien magyarul beszéltek, de aztán ahogy Szalánc híres fürdővárossá nőtte ki magát, rohamosan románosodik, s ma már nyomelemeikben fedezhetők fel az egykori csángó-magyarok. Reiner Tóni többszörösen is keverék ember tehát. Korán árván marad, már kiskorúként Târgu Ocna (egykor Aknaváros) kőolajkútjaihoz kerül, kitanulja adegettesszakmát. Mikor Gelencén megkezdődik a kőolajfeltárás, a vállalata átvezényeli Háromszékre. Kézdivásárhelyen lakik, Gelencén fog feleséget. Magyarul alig tud, Târgu Ocnán még nem tudtam a leánkának megmondani, hogy gyere ide! — humorizál —, de addig mondtam, amíg megértette. Háromszéken anyanyelvi szinten megtanul magyarul. A moldvai környezetből magával hozta képes beszédképességét, stílusa szemléletes és ízes, fordulatokban gazdag, folklórban gyökerező, előadásmódja, mesélőkedve is népi fogantatású. Erre rá is játszik, mint minden igazi mesemondó, mert az érdekkeltés a siker kulcsa. Észrevehetően túloz is, mint az autentikus mesemondók, rátesz egy lapáttal, minden prüdéria idegen tőle, szövege rusztikus, már-már a trágárság is meglegyinti.

'89 előtt is nagyszájú, szókimondó ember, gyakran a rendőrség vendége. 1989. december 22-én, éppen a születésnapján, amint több esztendő múltán próbálják rábizonyítani, belekeveredett Kézdivásárhelyen a népharag áldozatául esett Agache ügyébe, évek óta járja a törvényszéket, előbb Sepsin, majd Bukarestben. Bolondos embernek tartják, mondták is valakik, feküdjék be az ideggyógyászatra, próbálja így lerázni magáról ezt a pert. Ha nem vagyok vétkes, akkor miért játsszam meg a bolondot? Nincs olyan törvény, amely az ártatlan embert elítélhesse — mondja.


Férjhez menni minden kapulábnál

Feleségem s a gyermekek elmentek Budapestre. A leányom férjnél van. Elengedtem őket. Feleségem részéről vannak ott rokonok. Magyar, hogyne engedtem volna el. Útlevele volt, személyi igazolványa, elmentek, s két hónapon belül telefonál a leányom: apuka, férjhez mentem egy milliomoshoz.

Mi feleségemmel a válópert '96-ban adtuk be. Három tárgyalás volt. Ügyvéd, kihallgatás, semmi veszekedés nélkül szépen elváltunk. De most is ki vagyok borulva, amikor erről beszélgetünk. A bíróságon is szinte sírtam. Most is el vagyok borulva, de tudok parancsolni magamnak. Szerencsém van, mert önmagamat fenn tudom tartani. Ötvenegy esztendős vagyok. Harmincegy évem van a munka mezején. Akartak engem is kicsalni Magyarországra, de ebbe én nem mentem bele, s szépen beadtuk a válópert. A gyerekek se írnak egy betüt sem. Az asszony férjhez ment, neki nem is szabad, hogy írjon. Nem is várom el tőle. Ott, Magyarországon férjhez lehet menni minden kapulábnál. Minden kerületben meg lehet esküdni egy-eggyel. Huszonkét kerület van, mind a huszonkettőben megesküdhetsz. Szerintem. Nem is irigylem, az ő dolguk, mit csinálnak, nemsokára elengednek nyugdíjba, s köszönöm a Fennvalónak, hogy egészségem van.

Hogy engedtem el feleségemet? Nálunk a demokrácia nem most kezdődött, hanem akkor, amikor megesküdtünk. Amit akart, azt csinált. Ami az övé, az az édesanyjától való ajándék, s ami az enyém, azt édesapámtól örököltem. Zéróegyes vére volt neki is, nekem is. Nem volt szexisebb, mint én, még egy dekával sem, nem pezsegett a vér sem jobban benne, mint bennem, csakhogy, mint a nők — mármost tisztelet a kivételnek —, kicsit olyan gyengécskébben gondolkodott. Szerintem. S ezt ő be is vallotta. Otthagyta a munkahelyét — mesternő volt a konfekciógyárban itt, Esztelneken. Jól keresett. Csakhogy, mondtam, egy-egy nő bevallja, ügyes vagyok, szép vagyok, de egy kicsi hiba van bennem. Így mondta. S hogy az a kicsi hol van, találják ki a férfiak. Hát bennünk, férfiakban is van egy kicsi hiba. Mindenikben. Van, aki bevallja: bennem egy kicsi hiba van, ugye, nem haragszol? Egy-egy azt mondja, hogy azért hagyott el, mert gy nem tudtad meg… s úgy nem tudtad meg... az asszonyt, hát én az én dolgomat elvégeztem mindig.

 

Kimentem, hogy meglátogassam őket. A vejem azt mondta: apu, látszik, benned van oláh vér. Oláh vér. Mondom, hát, Tibi, miből vetted észre? Hát látszik rajtad, hogy te ilyen, olyan vagy. — Hát Antonellában nincsen? — Van benne is, de nem annyi, mint benned. — Én ott születtem, mondom,
német vagyok, csángó vagyok, az oláh vér innen lehet bennem. Keverékek vagyunk.

Még '85-ben beadtam a kitelepedési kérést. A németekhez. Rokonok vannak kinn anyám részéről. ÉdesapámSalvare részéről senki sincsen. Tudom, volt egy, de nem biztos, hogy él-e. De édesanyám részéről van még két testvér, s élnek. Édesanyámnak tizenhat gyermeke volt. Még kettő él. Kettő. Reiner nagytata, amikor a húszas-harmincas időben ide béjött a kommunizmus jó keményen, nem árulta el, hogy miféle ember. Mert nagyanyám meghalt, s akkor ő átköltözött egy másik faluba, s újra megnősült. őt úgy ítélték meg, mint a zsidókat. A szekuritáté nyomozott utánunk, s egy darabig azt mondták, zsidók vagyunk, s azután azt mondták a faluban:Hitlerek vagyunk. S a végén kinyomozták, honnan van a nevünk. Sokáig még a néptanácsnál sem tudták leírni. Sreidner, Srainer, minden voltunk. Még Richter, Smarder is. Apám nevét „a" betüvel írták, az enyémet „e"-vel. Reiner. (Moldvában, tapasztalhattuk, különösen a csángó-magyarok esetében, de az írástudatlanság s elsősorban az elrománosítási szándék, van eset rá, amikor kibogozhatatlanul összekuszálta a családneveket.)

R. T.: Hogy került édesapám Slãnicre? A háború után részt vett az ország újjáépítésében. Azokat a vasúti hidakat csinálták újra a zsidók, amelyeket lebombáztak a németek. A Slãnic patakán van öt-hat híd, s azokat édesapámék csinálták vissza. A háborúban nem vett részt, mint mesterember maradt otthon. Ha elvitték volna a frontra, a németek kilövik. Német mesterek már a világháború előtt is voltak ott. Prahova megyében s nálunk, a Tatros mellett is ők szerelték fel a szondákat. Moinești-en van a legrégibb szonda a világon! Száz és valamennyi éves. Még Amerikában sem tudták, hogy mi a kőolaj. Hoztak ilyen gőzgépeket, s gőzpumpák voltak, ezzel hozták létre azt a nyomást, amivel fúrni lehetett. Gőznyomással. Sárlevet (fúróiszapot, S. L.) használtak, hogy a fúrót kimossa. Mindent a németektől hoztak. Akkor ők fejték Romániát. Kőolajat, aranyat, mindent ők bányásztak ki. A finomítógépeket is ők hozták be az egész országba. Most már nincs német. Én a zsidókat is ott értem Târgu Ocnán. Mind elmentek. Édesapám is elment, harmincnyolc éves volt, amikor meghalt. Negyedik osztályos voltam. S utánam még volt három testvér. Négyen maradtunk árván. Aztán édesanyám is meghalt. Árván nőttünk fel. Nagymamám nevelt. Édesanyámnak az édesanyja. ő még magyarul jól tudott. Hát édesanyám sem tudott románul imádkozni. Mikor én megkezdtem az iskolát, akkor az én falumban, Diószegen, Újfaluban, ott magyar iskolák voltak. Nálunk megvolt ez a fürdőhelyiség Slãnic Moldován, oda behozták ezt a románosítást. Megcserélték a nevét s mindenféle iratát. Templomfalvát akkor nevezték Cireșoaiának. Két Cireșoaia van. Az egyik a hegyen túl, ahogy mész Moinești felé, s akkor van nálunk is, mert Ceaușescu így akarta. Mikor ő lett elnök. Ott egy múzeumszerüség is van. Minden tíz-húsz méterre szonda van. Gyermek voltam, árva, s hamar felvettek. A másik Cireșoaiának az eredeti neve Pãcura. (Kőolaj, degett — S. L.)

Na, szóval, a német követségtől meg is kaptam az útlevelet. Írták, milyen városba menjek. Frankfurtban kellett volna jelentkeznem. A papírokat megkaptam, s a három útlevelet. Csak azért is lemondtam. Mert későre adták ide. Ha ideadták volna '89-ben... De csak a forradalom után kaptam értesítést, hogy menjek az útlevél után. Azt mondtam: Romániában úgy fogunk élni, mint a hal a vízben. S evégett nem mentem el. Úgy is volt, hogy amikor már elküldtek munkanélkülibe 1992-ben a szondáktól, akkor sírni kezdtem. Azt mondtam: na, most megbántam, hogy miért is nem mentem el. Kellett fizessek 3800 lej lemondást. A közjegyzőségtől kellett hivatalos papírt kérjek pecséttel, hogy az útleveleket visszaküldjék a német követségre. Azután még lett volna kétszer esélyem, hogy elmenjek. De megmondom őszintén, én szeretem ezt a népet... Voltam a magyaroknál is, a németeknél is kirándulni két rendben. Nemszeretem emberek, hogy úgy mondjam. Azok nem hívnak be: Gyere, Tóni, gyere bé! Ha lemegyek a bodegába, a bárba, ha száz méterre van, s én alig látom, akkor is kiabál: Szerusz, Tóni, gyere bé, szerusz, Anti, fordulj erre! Az öregasszonyok is megszólítanak. Ott nem ez a szeretet van. Ott mehetsz, egy utcán végigmész, minden udvaron két kutya van. Megugatnak. De nem hív bé senki, hogy egy darab kenyérrel megkínáljon. Neeem! De minden kutya megijesztget. Éjjel-nappal. Nagy kutyák vannak. Főleg a város szélén...

Egy szép csajra a villamoson reanéztem; szép térde volt, s azt mondja: mit nézel, te, vén szar? Szép lába volt, s én is reapillantottam.Nem vagyok kancsi — mondom —, s megnézem. Lehet, durvábban néztem meg valamennyivel, na! Édes Istenem, mondom magamban, hát negyvenéves vagyok, s ez levénszaroz.Rosszul esett. Aztán többet nem úgy néztem a nők lábát. Megtanultam, hogy kell megnézni. Bár addig is tudtam. Úgy kell, valahogy ne vegye észre. Megvárom, hogy hamarabb ő nézzen meg, s akkor én jobban visszanézek. Na, szóval, jobban odapislantottam, s úgy tett, minta nem tetszenék neki. Jaj, Istenem...

A fiam iskolában van, egy négyéves szaklíceumban. Jó bokszoló az ifjúságiaknál. A legjobb Budapesten. Ezüst- s aranyérmes bokszoló. Tizenhét éves. A leányom huszonnégyet töltött most, január 24-én. A vejem Kiss Tibor. Van egy unokám — szép, drága unoka —, Kiss András a neve. A vejem bőrdíszmüves, saját lakása van, mühelye, minden gépezete. Jól keres, csak annyi az egész, hogy meg van ez az antipátia. Az antipátia megvan, ami itt nem divat.

A gyerekeket a kedves feleségem csábította ki. Kecsegtette. Többet tudott adni, mint én. Mert a vejem táplálta anyagilag is meg mindenféleképpen. Az a nagyváros, az a nagystílusú élet! Vitte ide s oda, s milyen a fehérnép? Elfelejtették az édesapjukat.

A feleségem férje egy sofőr, kukáskocsija van, amelyik hordja a szemetet. Fiatalabb, mint én, s a feleségemnél is kisebb korú. Harminchárom éves, s jobban izeg a mozog a szegényben, lehet, valamivel.

Egy ügyes asszonyka kéne...

Hatvannégy óta dolgoztam a szondáknál. Hat hónapos laboránstanfolyamon voltam Ploiești-en. Aztán elvégeztem a mesteriskolát '82-ben Moinești-en. Benne voltam az iparban. Nem bölcsességből mondom, de én a munkahelyemen mindig fel voltam írva prémiumra. Akkor normára dolgoztunk, s én egy norma helyett csináltam kettőt, kettőt s felet, sőt, hármat is. Aztán elkezdték felszámolni a kőolajipart. Nem fektettek bele semmit. Ami szonda a forradalom előtt megvolt, ott a fúrást befejeztük. Van még egypár kitermelőszonda, a többi bedugult — ha nem kezeled, a szonda is, mint egy beteg ember, hamar meghal. Valamikor nyomás alatt jött a kőolaj. Akkor volt pénz, minden. A román kőolaj nem kell. Inkább hozzák az araboktól. Azt mondják, az olcsóbb. A vállalat rátért a faiparra. Gattereket vettek. S az embereket munkanélküli-listákra tették. Én most 163 ezer lejből élek meg egy hónapban. Harmincegy év után. Elhatároztam, hogy elkezdem küldeni a minisztériumokba a leveleket. Ha nem segítenek, el kell folyamodjam valamerre. Vagy úgy csinálok, mint az a pitești-i fehérnép. Meggyújtotta magát a néptanácselőtt. Én is odajutok. Itt, Esztelneken nincs, amit csinálni. Még hóhányni sem fogadnak el senkit. Még nálam sem hánytam el a havat az udvarról. Ott van. A lakás a volt feleségemmel közös. Együtt vettük, a telekkönyvben az ő neve is benne van.

(Az Erdélyt megcélzó moldvai migráció érdekes példájaként említjük meg, hogy a felsőháromszéki, majdnem száz százalékban magyarlakta tájegységre, köztük Gelencére a kőolajfeltárások megkezdése után tömegesen telepítették volna át a Kárpátokon túliakat, a csángókat is, akik értenek ehhez a szakmához. Közülük csak néhány tucat ragadt meg, azok is többnyire Kézdivásárhelyen, mint Reiner Tóni is, aki felsőháromszéki lányt vett feleségül. A kőolajipari munkások zöme nem változtatott lakhelyet, hetenként ingázott Erdély és Moldva között, mert ekképpen a bányászoknak kijáró nehézségi pótlék mellé még kiszállási járulékot is kaptak, s a családtól, a megszokott falusi közösségtől sem kellett megválniuk.)


R. T.: Itthon már nem nézem a fehérnépek térdét. Nem foglalkozom vele. Nem azért, hogy nem érném be a szíját. Még egyelőre szeretem a nőket. Nem utáltam meg őket. Csakhogy kerülne egy komoly asszony! Egy ügyes asszonyka kellene, s megbecsülném. Itt még nem került. Pedig igyekeztem, összefésültem az egész falut. Elmentem, s mint ahogy kér az ember egy kanna vizet, megkérdeztem: drága kicsi asszonykám, nem kéne férjhez menni? Hát egyik ezért nem megy, a másik azért nem megy. Egyik az urának megmondta, mielőtt meghalt volna, hogy nem megy férjhez többet, a másiknak van egy fia, s amíg az meg nem nősül, nem megy férjhez, a harmadik szerelemcsalódott volt. Mindig kitalálnak valamit, hogy miért nem mennek férjhez. S van, amelyik férjhez menne, de az nem kell nekem. Olyan több volna. Voltak, akik azt mondták, szedem össze a bugyimat egy neccbe, s menyek hozzád. Van bőven, mert mindig kell cserélni.

Hogy milyen legyen a fehérnép: legyen legalább felére annyi indulat benne, mint bennem. Én mosok, főzök, takarítok, mindenfélét csinálok. Mindenfélét az égvilágon. De olyant is kaptam, hogy még enni sem tudott szegény. Volt mindene, sőt, igen szép volt. Próbáltam vagy kettővel. Egy szépecskét hoztam volt ki a városból. Harmincöt éves volt. Olyan, mint egy csontbaba. Egy hónapot-másfelet tartottam, s azt mondtam, légy szíves, kicsi p...m, menj haza. Sírt. De nem szeretett dolgozni. Huszonnégy órát átaludt. Csak pisilni kelt fel. Muszáj volt útra tenni. A másik azt mondja: Tóni, adok két malacot ajándékba — akkor malacozott meg a gője. Mondom, várjál, jöjjön helyre, lám, tud-e enni adni a malacnak. Tud-e moslékot csinálni? Hát a másik olyan volt, hogy a tyúkok is mind megdöglöttek volna mellette. Vele kellett volna legyek, hogy őt is etessem, a malacokat s a tyúkokat is. Itt, Esztelneken van vagy ötvenöt vénlegény. Így öregedtek meg. Van két csóró, aki tartja a népszámlálást. Ezt azért mondom, hogy ezek így születtek, vagy mi, de én ezek közé nem sorakozom.

Írtam ebbe az Európai Újság (Európai Idő, S. L.) szerkesztőségbe. Uram, kettőtől kaptam választ. Elmentem az egyikhez. Pedig megmondta az egyik öregasszony,ne menjek az újság után. Egy magas fehérnép volt, de elfelejtette az újságba beíratni, hogy hány kilós. Volt 1,90 centi magas s százkilós. Telefonáltam, elmentem Csíkba hozzá. Azt írta az újságba, munkahelye van, postás két faluban. Hígpalacsintával várt, fuszulykalevessel, leülök, a szeme közé nézek ügyesen... — No, tessék helyet foglalni! De én nem néztem a hígpalacsintát. Megsütötte, megszáradt, s akkor nehezen lehet feltürni. Melegen kell azt csinálni. Ültem tíz percet. Mondtam, kezét csókolom, viszontlátásra. A buszt is elszalasztottam, s gyalog mentem tíz kilométert egyből. Alkalmival jöttem hazáig.
A másik is akkora volt, hogy a fejszét magam mellé kellett volna tegyem az ágyba. Ha reám dől, ki kell vágjam magam alóla. Ez beleírta, hogy intelligens, molett nő. Én tudtam, hogy mit jelent a molett. Megnéztem, s húztam el csíkot, nehogy megigézzen. Intelligens volt, az igaz, de túl nagy volt hozza a mellbőség, s ezvisszahúzta a dolgot.

Vér van bennünk...

Amikor az asszony engem megcsalt, egy kicsit bántott a dolog. De hát nem fájt nekem tőle sehol semmim. A barátot sem vertem meg. Az asszonyt is csak egyszer. S csak a popsiját üttem. Csóré kézzel a husira. Maradt valami nyoma is. Sajnáltam azután. Azt mondta; látod-e, fiam, te hányszor csaltál meg, s én nem csináltam semmit neked. Akkor fenyegetett, hogy megöl. De ő csak tudta, hogy megcsaltam, de én meg is fogtam őket. Azt mondja, hogy én egyszer csinálom meg, s te meg akarsz ütni? Nem üttelek meg, csak a seggedbe palltam — mondom. — Lement az eszed oda, s onnét valamit vissza kell verni. — Többet nem csinálok ilyent — azt mondja. Kérdezem, hogy hát most miért csináltad? Azt mondja: én sem tudom. Aztán megegyeztünk, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Vér van bennünk, nem káposztalé. A vért tisztelni kell, s nem verni. Nem is haragudtam. A bíróságon is megkérdezték: Anti, válik-e? Mondom, válok, elnök úr. Megöleltem, felemeltem, s mondtam, hogy szeretlek. S azután tettem le.

Jó életet is éltünk. A semmivel álltunk össze. Két gyermeket felneveltünk. Nem bánt a lelkiismeret. Én a városban dolgoztam, ő itt. Nekem volt még egy feleségem. Vadházasságban éltünk. Kiment Ausztráliába, Melbourne-ben van. Ez jól elment. Tizenötezer kilométerre, s a második csak ezerre. Szép asszony volt. Fekete haja, két szeme, kicsike. Csak baj volt a szürkeállománnyal. Kiszökött a törökökhöz, lágerben ült. Letette a lágert, s amikor kérdezték, milyen irányba megy, azt mondta: Ausztrália. Volt két gyereke, egyiket Temesváron hagyta az első uránál, s a másikat egy doktorral hozta a világra. S azt én neveltem két és fél évet. Csak három-négy év után ment ki. Nehezen lehetett egy gyermeket a hetvenes években kivinni. És most egy esztendeje a fia meghalt. Harmincéves korában. Az anyja azután még férjhez ment vagy háromszor. Ettől is közmegegyezéssel váltunk el. Vannak olyan nők, akik messze látnak és messze vágynak. Fiatal korától el akart menni valahová.


Ártatlan vagyok...

Kézdivásárhelyen 1989 decemberében a Ceaușescu-rendszer elleni felkelés résztvevőinek sokasága meglincselt egy elvetemült, mindenki által gyülölt milicistatisztet. Reiner Antalt hét év múltán „keverték bele" ebbe az ügybe.

R. T.: Az Agache-ügybe úgy keveredtem bele, hogy vagy megtisztelték, vagy lefizették azt a részeges illetőt. V. V.-nek hívják. Én úgy gondolom, hogy lehívatták s megitatták, s amikor megmutatnak neki egy fényképet —egy olyan útlevélbe való képem van náluk —, s azt kérdezik: ezt ismered-e? Ott volt-e? Azt mondta, ott volt. Ennyi elég volt. Így vettek belé engemet. '97-ben hívattak le, hogy én is benne vagyok az ügyben. Megmondom őszintén, hogy azóta úgy szúr a szívem, s a vérnyomásom olyan százhetven-százkilencven. Ideges vagyok, de csak magamban. Tudom, hogy ártatlan vagyok. Egy tyúkot sem öltem meg. Mindig a szomszédasszonyt hívtuk be, mert a feleségem se vágta le.

Én megmondtam, hogy nem vettem részt, nem láttam, mikor ütték 1989. december 22-én. Mert engem a feleségem, mikor kijött a gyárból délután három órakor, hazahívott. Tóni, fiam, ne avatkozzál bele! Van két gyermekünk. Én azelőtt felmentem Kézdin a Vigadó erkélyére, és románul, magyarul kiáltottam a fiatalságnak,hagyjanak békét mindennek, ne törjenek össze semmit. Ezt a szentgyörgyi bíróságon s Bukarestben is elmondtam. Én Becsek elvtársra, a városi párttitkárra haragudtam. Egyszer felmentem hozzá, amikor nem volt kihallgatási napja. Volt nálam negyven deka szalámi, s addig üttem hozzá, amíg olyan lett a szalámi, mint az őrölt hús. S akkor három milicista jött utánam. Agache küldte őket értem. Bevittek a régi milícia udvarára. Lefényképeztek. Oldalból, szemből, mindenféleképpen. S ki akartak tenni a városi faliújságba. Jó példának. Hogy mert bemenni, s a polgármestert, aki egy személyben párttitkár is, bántani, amikor neki nincs fogadóórája? Ezért haragudtam én Becsek elvtársra. Nem akart fogadni, s nem fogadott jól. Én akkor a kapust is kivettem a néptanács kapujától az utcára. S felmentem. Rajta főztem ki a bosszúmat december 22-én, nemhogy milicistához üssek. Nem is haragudtam rájuk. De Becsek elvtársat elkaptam. Ki akarták dobni az ablakon. Az egyik lábánál fogva visszahúztuk. Ketten nyomták ki, hárman húztuk vissza a lábánál fogva. Hogy ki ne essen. Ezt bevallottam. Mikor mentem be, ott volt két milicista, de azok nem akarnak semmire sem emlékezni. Az egyik meg is halt, Arsene törzsőrmester. Azok álltak az ajtóban. Azt mondták, ha valaki bé akar menni a néptanácshoz, a puska csőre van töltve, s lőnek. A legtöbb fiatal volt, akik bántották a rendőröket.

Húsz-, huszonkét évesek. Úgy vallottam, ha golyót tesznek a nyakamhoz vagy a torkomhoz, akkor is így vallok. S hogy az arannyal s az elektromos órákkal hogy volt? Ha a fehérnépnek volt nyaklánca, azt rögtön letépte Agache róla. Azt én tudom, mert olyan hét nem volt, hogy engem be ne vigyenek a milícia udvarára. Olyan hét nem volt az Istentől hagyva. Mert én mindig haragudtam a Ceaușescu-diktatúrára, s kikiabáltam magamat csúful. Előttük is. Én nem féltem. Akkor a szigetelőgyárban dolgoztam. Amikor tartották a nagygyüléseket, ha valaki jött nagyvezér, engem letartóztattak, s benn tartottak reggeltől estig. Mikor elmentek, akkor engedtek szabadon. Hogy ne járjon a szám, s csendben gyülésezhessenek. Mindenfélét meg mertem mondani. Mikor a villanyt vették el esténként, akkor is járt a szájam. Magyarul s románul. — „Aranykorszak" ez, te! Keljetek fel! Kimentem a városba is, és kiáltottam. A blokkok között. Mondták az emberek: menj haza, Tóni, mert bezárnak. Reggel vittek a milíciára. Kérdezték: megint megbolondultál, Reiner? Azt mondja: ha nem elég valami, szóljak. Szentgyörgyre is levittek. Most is a rendőrségen van egy kolonel (ezredes), Cornea. Csak négyszemközt voltunk. Azt mondja: ezeket a büdös magyarokat alig tudtam lecsillapítani. És te uszítasz lázadásra? Szükséged van valamire? Le akartak kenyerezni. Ha nem elég a cukor, az olaj, ők adnak. Fogjam be a számat. Ne buzdítsam a népet.

Elmentem az ISC-elnökhöz. (Állami Kereskedelmi Vállalat) Leküldött egy delegátust, vittek az üzletbe, s mindent adtak, ami szük volt. Cukrot, olajat. Úgyse hallgattam. Nem tudtam lenyelni. Szentgyörgyön a kihallgatáson csúfokat is mondtam. Akkor két rendőr vezetett ki a bíróságról. Azt mondtam, ez a diktatúra sem tetszik, s a régi sem. Azt mondta az elnöknő: vezessék ki.

A bukaresti tárgyalásra még az útiköltséget sem fizetik. Fogalmam sincs, hogy mit akarnak. A könnyeim hullnak. Azt se tudom, kihez forduljak. Ha hibás lettem volna, bevallottam volna, uram. Azt a nép ölte meg. S mennyi nép volt? Kétezer, háromezer? A főtér tele volt néppel. Én idegen vagyok, mondom, nem vagyok ebből a megyéből. Legtöbbet a hegyekben dolgoztam, nem ismerek senkit. Ennyit mondtam.

Egy részeges, szellemi fogyatékos vallott ellenem. Hogy tették fel a mentőre, s én húztam le. Én mentőt sem láttam. De eszem-e a mérget?

Az ügyvédek is meglepetést okoztak. Megjelent Agache felesége és a fia. Az ügyvédnő azt mondja, hogy ha megnyerik a pert, a házam reámegy. Hát ha én nem vagyok hibás, akkor olyan Isten nincs, hogy engemet el tudjanak ítélni. Szentgyörgyön nem mentek semmire, azért tették át a pert Bukarestbe. A bírónő mindig elhalasztotta a tárgyalást, mert nem voltak bizonyító vallomások. Egy nemzeti egységpártos ügyvéd kell a bukaresti legyen. Ott van Petre Țurlea is, a román nacionalista egységpárt szenátora. Újságíró is rengeteg van. Fiatal, szép nők. Mindenki írt. A mi részünkről csak Béres Katalin volt, aki a Brassói Lapokba ír.

Mikor Agachet agyonütötték, a házát feltörték, és megkapták az aranyat, amit a függönykarnisba dugtak el. Agache felesége elkezdett erről beszélni, s a fia lökdöste a könyökével, hogy ez nem igaz.

Miért csinálják ezt velem? Azért, hogy kiabáltam a diktatúra ellen? Ha bünös volnék, elmentem volna. Az országból is. '97-ig lett volna lehetőségem.

(Reiner Antalra és társaira nem tudták rábizonyítani, hogy a népharag áldozatául esett Agache milicistatiszt meglincselésében részt vettek volna, az ellenük rendezett kirakatperben négy év fogházbüntetésre ítélték. Arról nem is szólva, hogy ha bizonyíthatóan részese lett volna a tömeget csőre töltött pisztollyal fenyegető hírhedett milicistatiszt elpusztításában, akkor is amnesztia alá esett volna ez a cselekedet. Ha Reiner Tóni nem telepedik át Háromszékre, s nem magyarosodik vissza Reiner Anton néven, mint annyi másnak az országban, a hajszála sem görbül.)

 

 

Există frunze care nu cad, oricât de puternic ar fi vântul. Există clipe, oameni şi fapte care nu se uită, chiar dacă uitarea este o lege a firii.

Acest site îşi propune să prezinte opiniei publice informaţii despre uciderea colonelului post-mortem Agache Aurel, procesul care s-a desfăşurat în perioada cuprinsă între 09 februarie 1998 şi 26 martie 2001, procesele de revizuire dintre anii 2007-2013, precum şi aspectele ce au apărut în ultimii 24 ani, atât în ceea ce priveşte latura politică, juridică, a executării sentinţei atât pe latura penală cât şi civilă pe teritoriul României şi Republicii Ungaria, cât şi procedurile juridice desfăşurate la CEDO şi nu în cele din urmă în ceea ce priveşte manipularea practicată de către grupul de interese care îi reprezintă pe criminali.

Cazul Uciderii Colonelului Post Mortem Agache Aurel